Hallstatt
A fagyos jég birodalma után ezúttal a só bűvös birodalmába látogattunk el, úticélunk a szálláshelyünktől körülbelül egy órányira fekvő Hallstatt városka, és a híres Hallstatti sóbánya volt. Az utunk a Mondsee és a Wolfgangsee partján vezetett, a kanyargós út során az előttünk tornyosuló hatalmas hegyek, a fölöttük terpeszkedő kövér felhők, és a mellettünk elterülő fenséges tó látványa teljesen lenyűgözött bennünket, ezért többször meg is álltunk bámészkodni, és fotózni.
Halstattba érve szembesültünk azzal a problémával, hogy a rengeteg látogató miatt a parkolóhelyek teljesen elfogytak, kicsit el is keseredtünk, hogy mi tévők legyünk, de észrevettük, hogy szerencsére az egyik buszoknak fenntartott tágas parkolót átadták az autósoknak így némi sorban állas és keresgélés után le tudtuk tenni az autónkat. A parkoló viszont igen csak messze volt a várostól, hosszasan tanakodtunk, hogyan tovább, mikor az út szélén felfedeztünk egy táblát, miszerint fejenként 2 Euroért egy taxi bevisz bennünket a városba, valóban így is lett, pár percen belül már a kényelmes autóban ültünk, ami Hallstatt központjában tett ki bennünket. Innen mindössze pár perc kényelmes sétával elérkeztünk a sóbánya alsó bejáratához, ahol meg is tudtuk vásárolni a belépőjegyeket.
A sóbányát az alsó látogatói központból induló siklóval – Salzbergbahn – is meg lehet közelíteni, de ha valaki túrázni szeretne, úgy 20-30 perces túrával gyalog is fel lehet kapaszkodni. Aki gyalog szeretne felmenni az a jegyet a bánya bejáratánál is meg tudja vásárolni, de már van lehetőség az online vételre is. Miután megvettük a jegyeket, azonnal mehettünk is a siklóra ami fergeteges gyorsasággal repített fel bennünket a 300 méterre lévő felső állomásra.
A siklóból kilépve mesebeli világ tárult elénk, egy szédítően magas hídra léptünk ki, amelynek az egyik oldalán egy kis fehér házacska állt, ami étteremként üzemel, a másik oldalon pedig a sóbánya felé vezető, út halad. Mint minden turista mi is elkészítettük a hídról a több száz fotót, majd elindultunk a a bánya felé vezető kaptatón.
A hegyen található főépület előtt kissé elidőztünk, megcsodáltuk a kiállított sóval teli csillét, elolvastuk a tájékoztató táblákat körülnéztünk, lefényképeztük magunkat a bányászt ábrázoló szoborral, és kicsit kifújtuk magunkat a meredek kaptató után.
Az épületbe érve láttuk, hogy bizony elég hosszú sor áll, kicsit meg is rémültünk a rengeteg ember láttán, de mivel több mint hatvan ember mehet be egy csoportban, és a csoportokat fél óránként indítják, így közel háromnegyed óra várakozás be is jutottunk az öltöző helyiségbe, ahol mindenki kapott egy színes védőruhát. Nagyon mulatságos volt beöltözni a különböző színű kicsit nagyobbacska ruhákba, kis csoportunk immár egy zöld, kék, lila ruhás sóbányászként vághatott neki a felejthetetlen élménynek.
A sóbányát csak vezetett túra keretén belül lehet látogatni, a vezetőnk, aki egy humoros vicces szakállas fickó volt, kicsit egy manóra emlékeztetett, németül és angolul is elmondta a tudnivalókat, bizony nagyon kellett fülelnem mert igen hadarva beszélt, látszott, hogy jól begyakorolta a mondandóját. A sóbánya rendkívül jól felszerelt, minden pontosan, precízen ki van számítva, megvilágítva, és a modern kor technikája sem hiányzik.
A túra során nyomon követhetjük a só útját a tengeri öbölben való lerakódástól a fejtésen keresztül egészen a lepárlás folyamatáig. Minden teremben más és más érdekesség várt bennünket, láthattunk kiállítás a vas- és bronzkori bányászok életéről, mindennapi használatos eszközeiről. Vetített filmek és kiállítás keretén belül megfigyelhetjük a sóbányászat történetét, eszközeit egészen napjainkig, valamint megtekinthetjük az időszámításunk előtt 300 körüli sóban konzerválódott sóbányász történetét, akinek a tetemét az 1730-as években találtak meg szinte teljesen épségben.
Látványos, érdekes, 3D technikával kiegészített filmeket láthattunk a földünk történetéről, valamint a sóbánya alakulásáról, fejlődéséről, körbejárhattunk egy földalatti bányatavat, valamint betekintést nyerhettünk a só felhasználásáról, hasznosságáról is.
A bánya egyik legérdekesebb pontja a két meredek facsúszda, amelyre ráülve száguldhattunk le az alsóbb szintekre. Először félve, kicsit megilletődve ültünk be a fa csúszdába, de végül mindenki nagyon élvezte, a második csúszdán a társaság már sokkal bátrabb volt, nagy sebességgel száguldoztunk lefelé.
A túra végén az egész csoport felült egy kis vonatra és a rendkívül szűk aknán keresztül kivonatoztunk a szabadba. Nagyon mókás utazás volt, de sajnos sem fotózni, sem videózni nem tudtam mert az akna annyira szűk volt, hogy a magasabbaknak be kellett húznia nyakukat is.
A szabad levegőre kiérkezve levettük a védőöltözéket, kiültünk a főépület előtti kis teraszra, gyönyörködtünk az alattunk elterülő fenséges panorámában, és elfogyasztottunk a jól megérdemelt szendvicsünket.
Miután kipihentük magunkat, lesétáltunk a káprázatos hídra és a nemrégiben elkészült SkyWalk kilátóra, ami egy sziklafal tetejére épült, és kinyúlik a szédítő mélység fölé, ahonnan bámulatos, páratlan körpanoráma tárult elénk. Jócskán elidőztünk, nem győztünk betelni a látvánnyal és az érzéssel amit a szakadék fölé lépve éreztem. Tériszonyosoknak nem javasolt.
A már ismert siklóval pár perc alatt visszatértünk Hallstatt városkába, mivel az idő még csak kora délutánba hajlott, úgy gondoltunk sétálunk egyet megcsodáljuk ezt a kis városkát. A közelmúltban elég sokat olvastam erről az elbűvölő helyről és nem is csalódtam a szépségében. A központ felé vezető út mentén mesebeli kis házikók bújtak meg a gondosan rendben tartott kertek ágaskodó fái, és virágai között.
Hallstatt települést Ausztria legidősebb, jelenleg is lakott falujaként tartják számon, a kis mezőváros Felső-Ausztriában, az Északi-Stájer-Alpoktól északra fekszik a mesébe illő Hallstatti -tó partján, magas festőien szép hegyekkel körbevéve. Nem csoda, hogy a városka 1997 óta az UNESCO világörökségének része.
Hallstatt igazából egy igen kicsi mesebeli falu, a turisták által közkedvelt látványos kis sétálóutca közvetlenül a Hallstatter see partján kanyarog, bűbájos, ezerféle virággal díszített, körtefák által benőtt kis házak között.
Ami rendkívül érdekes, és nekem roppantul tetszett, hogy a gyümölcsfákat közvetlenül a fal mellé ültetik, az ágakat a házakhoz rögzítve nevelik, így a fa szinte hozzánő a házhoz, az ember csak kinyújtja a kezét az ablakon és már szüretelheti is a körtét, almát.
Az utcák a hangulata nem egy szokásos kisvárost tükröz, olyan érzésem volt mintha egy mesébe csöppentem volna, teljesen elvarázsolt a látvány. Minden végtelenül színes, mesebeli, és élénk volt, szinte azt vártam mikor toppan elém egy csilingelő sapkás manó vagy röppen el fölöttem egy tündér. Az egyik utcán vízcsobogásra lettem figyelmes, és felpillantva a hegyek felé egy közvetlenül a házak között lezúduló vízesést pillantottam meg, kicsit meghökkentő, de rendkívül látványos volt. Vicces de az jutott eszembe, hogy ha itt laknék elég sűrűn kellene látogatnom a legkisebb helyiséget, persze egy idő után biztos meglehet szokni az állandó vízcsobogást.
Rövid sétával elérkeztünk a falucska színes, ezerféle virággal díszített, éttermekkel, kávézókkal, árusokkal körülvett vidám főtérére, melynek közepén a Szentháromság szobra, magasodik. Kicsit megpihentünk a virágokkal körülvett padok egyikén, majd folytattuk a sétánkat a katolikus templom felé.
A templomban található a híres csontház, amiről már sokat olvastam, és meg szerettem volna nézni, de sajnos túl későn érkeztünk, a templom már éppen bezárt. Nem keseregtem, mert erre a bámulatos helyre egyszer biztos visszatérek.
