Réges régen, amikora hegyeket még nem osztották szét völgyek, a Tehnengebirg és az Osterhom hegylánc, mint testvérek ugyanazokban a vizekben fürdette a lábát, a Lammer folyó békés, zöld és kék vizében, amely selyemkendőként simogatta a hegyeket.  A csúcsok még zöldek és kerekek voltak, nem voltak szaggatott sziklafalak.  Szelíd óriások és szelíd modorú törpék éltek fent a hegyekben, a patakokat mindenféle misztikus sellők, és vízi élőlények népesítették be.  A hegyek felett békés hangok hallatszottak; dorombolás és mormolás, szelíd horkolás, amelyet az kedves sellő leányok táncos dalai fokoznak.  A vízből örömteli gurgulázás, fröccsenés kuncogás és nevetés hallatszott.  A szél ide-oda vitte a hangokat, és az sem volt ritka, hogy a romantikus üzeneteket szállítottak egymás között. Hanem egyszer történt valami…

Egy tavaszi napon az óriások közül a leghatalmasabb, a tündék, a törpék és a törpék uralkodója elhagyta a hegycsúcsot, lemászott a Tennengebirg-hegység enyhe lejtőjén, hogy megcsodálja a Lammer folyó vizében tükröződő napsütést.  Hamarosan rájött, hogy nincs egyedül ezen a gyönyörű helyen, a felszín alatt úszott a Lammer folyó kedvese, körülötte pedig egy apró sellő, amelyet az óriás még soha nem látott.  A kíváncsiság közelebb vonta, és imádva nézte a fürge lényt, amely olyan boldogan fickándozott a vízben, és rámosolygott, anélkül, hogy a félelem legkisebb jelét is megmutatta volna.  Nem sok időbe telt, odaúszott a folyópartra, leült egy sziklára és magabiztosan beszélgetni kezdett vele, a folyóban töltött életéről.  Közben újra meg újra belemerült a víz mélyére, majd felugrott, megszórva új barátját több ezer csillogó vízcseppel.

Az óriást elvarázsolta a csodálatos, aranyhajú sellő, majd, amikor végül búcsút intett, megígérte, hogy minden nap visszatér és így is lett. A következő hetek és hónapok elrepültek a valószínűtlen pár számára, és mindketten aggódni kezdtek a közeledő borzasztóan fagyos tél miatt, amely majd megakadályozta őket abban, hogy újra láthassák egymást.  A hatalmas óriást nem érdekelte semmi, úgy gondolta a sellő nélkül nincs értelme a hatalmának az életének, ezért úgy döntött, hogy csodálatos palotát épít a vízbe a Tennengebirge és az Osterhorn hegyek között, és ott feleségül veszi a kis sellőt. A sellő el volt ragadtatva az ötlettől, és az óriás már másnap munkához is látott. Hihetetlen erejét felhasználva óriási kőzetdarabokat szakított le a Tennengebirg-hegységről, és a folyó mélyére dobta azokat. Addig folytatta a törött kőzetlemezek folyóba való dobálását, míg a sötét hullámokból egy apró sziget kezdett kialakulni, amelyet egyedisége miatt „Einberg” -nek neveznek – és amelyet a mai napig ezen a néven ismernek.  Végül egy sziget keletkezett a színes, csillogó folyóban, amelyre az ígért palotát kívánta felépíteni.  Parancsot adott a törpék királyságának minden alanyának, akik nagyon hamar összeszedték az építkezéshez és a felszereléshez szükséges dolgokat, fatörzseket a közeli erdőkből, márványt az Untersberg-hegyről, és aranyat a Dachstein-hegyről. Hogy alapot megépíthesse, kiszakított egy óriási darab szikladarabot a Tennengebirg északi oldaláról, ezt az általa létrehozott barlangot mai napig Frauenhöhle néven emlegetik. Az építkezést több száz szorgalmas kéz segítette, és az Einberg-palota csodásan rövid idő alatt elkészült, ez volt az eddigi legpompásabb palota. 

Ekkor a föld legjobb mágusai vékony lábakat varázsoltak a sellő számára a sellőfarka helyett így már csodálatos esküvőt ünnepelhettek pompás palotában.  A környező vizek játszották a legcsodálatosabb esküvői zenét, és mindenki a helyen élt, a tündék, a törpék és a sellők még hetekig, hetekig erről beszéltek.  A furcsa pár boldogan és elégedetten éldegélt a gyönyörű palotában, így telt múl az idő Lammer csendes vizein.  

Hanem egyszer a kis sellő egyre gyakrabban kezdte látogatni a Lammer patakjait, ahol azelőtt korlátozások és aggodalmak nélkül élt, és vágyakozni kezdett az előző élete után.  Egyre inkább eluralkodott rajta a szomorúság és unalom.  Nem vándorolt ​​vidáman az Einberg virágokkal borított mezején, szórakoztató nevetése elhallgatott, és nem énekelte elbűvölő dalait.  Annak ellenére, hogy földi szépsége felülmúlta számtalan hercegnőét, szívében mégiscsak egy kis sellő volt, egy víz alatti lény, amely soha nem lehet boldog a szárazföldön.  Bármennyire is imádta óriását kedvessége és türelme miatt, lelkük soha nem lehetett egy.  Sem a gazdagság, sem a kertek, sem a mezők zöldje, sem a legcsodálatosabb virág nem tudta elfojtani vágyát víz alatti otthona szabadsága iránt.  Egy meleg nyári este, amikor a telihold úgy ragyogta be a békés folyót, mint az arany szálai, a szegény kis földi lénnyé vált sellő belevetette magát a Lammer folyó vizébe. 

Bármilyen nagy is volt az óriás hatalma, nagyobb volt a kétségbeesés, amelyet szeretett felesége elvesztése okozott. A gnómok és törpék a legviccesebb csínyeiket játszották, a tündék a legcsodálatosabb kerteket varázsolták az Einberg lejtőire, a hegyi szellemek éjjel-nappal a legjobb trükkökkel, fénnyel és köddel szórakoztatták, de az óriás nem tudták felvidítani, aki mindig, a folyó partján tartózkodott.  Hetek és hónapok teltek el, megérkezett a nyár, majd a, mint a késő őszi köd a kora reggeli hidegben dermedni kezdett, és bársonyosan fehér borította be az Einberg-kert fáinak gallyait és ágait, az óriás úgy döntött, a csodálatos palotája nem kell szeretett kis sellője nélkül.  A szeretet és az elkeseredés erejétől átitatva a palotát a Lammer folyóba dobta. A fülsiketítő és mennydörgő robaj félelemmel töltötte el a szárazföldön és a vízben élő lényeket, amikor a palota alapjait alkotó sziklák hatalmas zuhanással a vízesésbe zuhantak.  A gigantikus márványtermek a földbe fúródtak, a víztömeg szökőkutakként szórta a Tennengebirg-hegység csúcsait, zöldellő szőnyeget terítettek a dombokra, és zöld mezőkkel öltöztették a völgy padlóját.  Azóta a palota falai hatalmas sziklák formájában maradtak a Lammer folyó vize felett.  Az óriás a Tennengebirg-hegység magányába vonult vissza, és a barlangokban lévő leányok vigasztalták.  Az óriás könnyeinek végtelen forrása megtöltötte azokat a patakokat és vízeséseket, amelyek a hegyről a Lammer folyóba áramlottak, amelyek azóta a Tennengebirg-hegységen keresztül jutottak el St. Martin-tól Scheffau-ig – a szeretet ereje által hajtva.  Az aranyhajú sellő üzenetei imádott óriása számára éjjel-nappal hallhatók a viharos morajlásban, szerencsés sziszegésekben és suttogásokban, valamint a Lammer folyó játékos guggolásában.