Madeira
Keleti túra
Napos, meleg reggel volt amikor elindultunk a keleti túra kezdő helyszínére, ahol a busz felvett bennünket, ám előtte beültünk a szálláshelyünk melletti kedves kis kávézóba reggelizni. Habár ünnepnap volt és éppen csak felkelt a nap, a kávézó mégis tele volt, rengeteg család fogyasztotta itt a reggelijét, kávéját, de az utcákon kevés autó és ember járt. A felhők egyre sokasodtak fölöttünk, mire a buszhoz értünk már beborult az ég, és csöpörgött az eső, jó volt felszállni a száraz buszba, ahol már az ismerős kis csapat és Linda köszöntött bennünket.
Kelet felé gurultunk, az első állomásunk a Szent Lőrinc félsziget volt. A felhők nem igazán akartak eltávolodni, az eső folyamatosan szitált, ami érdekes és többször tapasztaltam, hogy az eső nem szitál, hanem lebeg, mintha egy felhőben sétálnánk, ahol az apró vízcseppek körülvesznek és szálldogálnak körülöttünk. Madeirán fel kell készülni arra, hogy az időjárás szinte az egyik pillanatról a másikra változhat s a ragyogó napsütésből hirtelen hatalmas zápor kerekedhet, de szerencsére, volt nálunk esőnadrág és kabát, valamint vízálló cipő így nem áztunk á teljesen. Az félszigetre vezető út során észrevettük, hogy a táj folyamatosan változik körülöttünk, eltűnnek a buja zöld bokrok, a magas fák a színes virágok, mindent egy zordabb kopárabb kép váltja fel. A szent Lőrinc félsziget, a sziget keleti részén található és Madeira egyik szinte érintetlen helye, a látvány igen érdekes , az időjárás által faragott kopár vöröses bazalt sziklákkal, a talajból kibukkanó kisebb-nagyobb fényesre csiszolt kövekkel, valamint a szél által formált alacsony lágyszárú növényzettel a táj igen különös képet mutat. Ráadásul a borús idő miatt, a felhő szinte ránk telepedett, szemerkélt az eső, így egy pillanatra úgy éreztem mintha teljesen más bolygón járnék. Teljesen lenyűgözött a táj vad és különleges szépsége, az óceán vadsága amint nekicsapódott a hatalmas szikláknak és a kilátás ami a borongós idő ellenére is lélegzetelállító volt.
Egy kis érdekesség: Útközben Linda mesélt egy fickóról, aki a a zord félszigeten az egyetlen büfét üzemelteti, és nagyon ötletesen ráérzett arra, hogy az embereknek az étel- és főleg az italfogyasztás következményeként, másfajta szükségletük is van, ezért vett egy pótkocsit és rátett egy toi-toi wc-t. A használata 1 euró, és bizony sokan igénybe is veszik, mert a kopár sziklák között nincs semmi még egy jól megtermett bokor sem, ahova el lehetne bújni. Amikor a félsziget parkolójába értünk meg is pillantottuk az élelmes kereskedő kis mozgó büféjét, és a hozzá tartozó pótkocsis toi-toi kabint.
Elhagyva Szent Lőrinc félsziget marsbéli táját, Santana felé vettük az irányt, Linda elmesélte, hogy mivel a város Madeira északkeleti részén helyezkedik el, ami a sziget legesősebb része, itt akkor is esik az eső, ha mindenhol máshol napsütés van, ezért az időjárás zordságán meg sem lepődtünk. Ennek az oka, hogy a település igen magasan terül el és a keletről érkező felhők beleakadnak az ágaskodó hegyekbe, felszakítják azt, és a felhő sírni kezd. Ez az állandó nedves, párás levegő viszont igen kedvezőtlen az itt lakók számára, mert a lakásokban, házakban szinte állandó a küzdelem a nedvesség és a penész ellen. Az emberek régebben kicsi egy szobás szalmatetős komfort nélküli házacskákban éltek, majd körülbelül 30 évvel ezelőtt, amikor a sziget fejlődésnek indult, a kis házakat lebontották, helyettük nagyobb, komfortosabb épületeket építettek. Helyenként megmaradtak a kis kunyhók, de manapság már csak szerszámos kamrának, vagy más funkciót betöltő melléképületként használják. A turisták számára Santanát az egyedi, tarka, leginkább pirosas színűre festett, szalmatetős és leginkább csőszkunyhóra emlékeztető, faházai teszik vonzóvá ezekből az épületekből mintegy száz maradt fenn, főleg a városka peremén, amelyeket mára műemlékké nyilvánítottak. A város központjában, egy skanzent alakítottak ki ahol három ilyen házacskát épített újjá az egyikben bemutatják az eredeti berendezési tárgyakkal a régen ilyen házakban élő emberek életét, a másodikban ajándékbolt, a harmadikban pedig egy virágbolt működik, ahol mindenféle egzotikus növények palántáit magjait lehet megvásárolni, amit a turisták legálisan ki is vihetik az országból.
A városban azonban él egy ember, Manuel, aki a szülőházát, ahol felnőtt nem bontotta le, hanem megtartotta eredeti állapotában és formájában, a belső teret sem épített át, sőt fel sem újította. A házikó nyitva áll a látogatók számára így megnézhettük, hogyan éltek, laktak az emberek a „nagy építkezések” előtti időben a mi nem is volt olyan régen. Manuel úr nagyon kedves, szívélyes idős bácsi, a házikó egyetlen kis szobájában fogadja a vendégeket, és a saját maga által készített kávélikőrrel kínál minden látogatót. A belépés ingyenes, de az adományt szívesen fogadja, ám ha valaki nem ad semmit akkor is mosolyog és nyújtja a finom italt. Örömmel látogattuk meg Manuelt, természetesen adományt is tettünk a kis kosarába, aki annyira megörült a a csoportunknak, hogy a kávélikőr mellett előkerült a jóval erősebb szőlőpálinka is. A ház egy szobából, egy kicsi konyhából és egy még kisebb komfort nélküli fürdőszobából állt, ahova a szobából lehet bejutni. Ez azért különleges, mert a legtöbb kunyhóban a tisztálkodó helyiségbe csak kívülről tudtak bemenni, nem volt összeépítve a lakórésszel. A házban megtalálható minden kis emléktárgy ami a családjához, a gyermekkorához köti, valamint megcsodálhatunk pár fényképeket is ami a régmúltat idézi. Számomra lenyűgöző élmény volt ez a látogatás, egy kis időutazásnak éltem meg, nagyon örülök, hogy pár percig a részese lehettem Manuel gyermekkorának.
Santanai látogatásunk utáni következő állomásunk Riberio Frio volt, a hol a csoportunk néhány elszánt és bátor tagja egy rövid levada túrára indult. Sajnos az eső vigasztalhatatlanul esett, sőt egyre jobban rázendített, ezért csak páran vállalkoztak erre a kirándulásra, köztük volt a férjem is aki elmesélte amit látott, így az alábbi csodálatos, izgalmas képeket is Ő készítette.
Egy levada mentén gyalogoltak, a gyönyörű erdőben, ami olyan volt mintha itthon sétáltak volna egy őszi erdőben, mert a levelek a megszokott madeirai zölddel ellentétesen, sárgás-barnás színben játszottak. Sajnos a levada egy része veszélyesnek lett nyilvánítva e-miatt lezárták ezért csak egy kilátópontig tudtak felmenni, onnan vissza kellett fordulniuk. Mivel a szigeten a szubtrópusi éghajlat miatt rendkívül jók a körülmények a növények számára, – Linda viccesen azt mondta, ha eldobunk a szigeten egy magot, valami biztos kinő belőle, – így mindenféle növényzet megtalálható ezért nem hiányozhatnak az szárazföldön őshonos lombhullató fafajták sem. A fák között énekesmadarak bújtak meg, és mivel megszokták az emberek közelségét ezért amikor a kis csoport megjelent a fák között, a madarak közel merészkedtek néhány finom morzsa reményében.
Mire az elázott kis hősies kis csoport visszaért a túráról, már nagyon megéheztünk, így az Abrigo do Poiso Restaurant felé mentünk, ahol már várt bennünket az ebéd. Amikor bementünk egy tágas bárban találtuk magunkat, ahol sokan vártak az asztalukra, miközben Ponchát kortyolgattak. Beljebb érve egy hatalmas étkezőbe léptünk, aminek a közepén egy fatüzelésű kandalló ontotta a meleget, körülötte az esőben átázott, átfázott túrázók melengették a ruháikat.
A falakon sok régi fekete-fehér fényképet csodálhatunk meg, amelyek bemutatják, elmesélik ennek a területnek a történetét, a hatalmas konyhában egy fatüzelésű kemencén sütik a pompás ételeket.
Az egész hely rendkívül otthonos és barátságos volt, a pincérek fáradhatatlanul jöttek-mentek, barátságosan köszöntöttek bennünket, és igyekeztek minden kívánságunkat teljesíteni. Az asztalon az alátét egy kvízt rejtett, amit várakozás közben meg lehetett fejteni.
Érkezéskor természetesen az elmaradhatatlan és számomra nagyon megkedvelt Ponchát kaptunk, majd előételként Bolo de caco-t hoztak ki, a már ismert fehér kenyeret ami fokhagymás, fűszeres vajjal van tálalva. Utána Sopa de Tomate e Cebola-t, azaz madeirai paradicsomleves szolgáltak fel, ami teljesen különbözik az általunk megszokott paradicsomlevestől, de nekem nagyon ízlett. A leves tele volt benne párolt hagymával, és egy kemény tojás lett belefőzve, az íze nagyon finom volt, aki szereti a hagymás, paradicsomos, fokhagymás fűszeres ételt az biztos szeretni fogja. Főételként választhattunk az espada preta com banana, vagy a banános kardhal közül. Az Espada preta com banana, avagy banános kardhal, Madeira hagyományos és igen kedvelt étele, ami fekete abroncshalból és banánból készül. Mivel én nem szeretem a halat így csak a banánt kóstoltam meg, ami a hallal együtt volt megsütve, kicsit édeskés volt, de a férjem elmondása szerint a kardhallal együtt fogyasztva nagyon érdekes ízletes volt. Én Picado-t ettem, ami egy pörköltszerű szaftos hús, de az íze nem hasonlít a mi általunk ismert pörköltre, hanem sokkal lágyabb és egzotikusan pikáns, krumplival és olajbogyóval tálalták. Desszertként „pudim de maracuja” volt, amit egy kis tálban kaptuk, a pudingot a tetejére csorgatott maracujapépből készült szirup igen frissé és intenzíven gyümölcsössé tette.
A laktató ebéd után a túránk végéhez értünk, visszatértünk Funchalba, ahol szerencsére már nem esett az eső így némi felfrissülés után ellátogattunk a város közepén található Santa Catarina parkba. Már erősen alkonyodott amikor odaértünk azért még sikerült megcsodálni a mindenféle színben pompázó virágokat. Mire a kert közepén lévő tóhoz értünk szinte teljesen besötétedett, de még így is meg tudtuk csodálni a parkból elénk táruló elképesztő panorámát, nem csak a várost, hanem az egész hegyoldalt beláttuk, ami ragyogott a lápák fényében.
Visszasétáltunk a belvárosba és búcsúzásként elfogyasztottuk egy-két Ponchát. Másnap már várt bennünket a hosszú hazaút Portón és Párizson keresztül Budapestre.
Habár ez volt az első utunk Madeira csodálatos szigetére, de az biztos, hogy nem az utolsó, rengeteg fantasztikus élménnyel gazdagodtunk, megismertünk egy új kultúrát, új ételeket, italokat kóstoltunk, fantasztikus emberekkel találkoztunk.
