Madeira
Napos reggelre ébredtünk, már előre örültünk a kis túrának aminek az első helyszíne Ponta do Sol városa volt. Ponta do Sol – a nevéhez hűen – a sziget legmelegebb helye, éghajlata szubtrópusi, igen kellemes egész évben itt süt a leghosszabb ideig a nap, az évi átlaghőmérséklet 19,4 °C, közkedvelt fürdőhely, mert kavicsos partját a magas sziklák megvédik a széltől.
A városba érve először megcsodáltuk a falfestményeket, amelyek érdekes autentikus művészeti alkotások, azt olvastam, hogy a 2016-ban megrendezett Festival Aqui Acola keretén belül készültek. Városszerte több művészeti alkotás is található, az alkotók ezeken a falfestményeken keresztül mutatják be a régi hagyományokat, a falfestmények igen hangulatossá és a turisták számára is vonzóvá teszik a várost. Megnéztük a Rua de Marquesan található, Helena Sirgado festményét, amelynek címe, Balinhos e cantigas, azaz Léggömbök és dalok, valamint Rui Soares és Vanda Natal Hímzés című festményét, amelyeken keresztül igen jól látszik a hagyományok szeretete és tisztelete.
Forrás: https://funchalnoticias.net/2016/05/30/arte-urbana-agita-centro-historico-da-ponta-do-sol/
Nagyon érdekes Patrícia Sumares, Parede de Memorias című nagyméretű szobra ami több mint háromezer arcból áll, ám ezek nem csak üres arcok, hanem egy közösség kifejezései és érzései, amelyek a spiritualitás és a polgári összetartozás bizonyos érzetét tárják fel. Ellentétben a hagyományosabb művészeti alkotásokkal, a művész a közösséget is bevonta mert a polgárok egy részét arra kérte hogy „adják az arcukat” a projekthez. első ránézésre számomra kicsit lehangolónak tűnt az alkotás, de amikor jobban megfigyeltem az arcokat sok mosolygó és elégedett arckifejezést véltem felfedezni a szoborcsoporton.
Távolról ugyan de megnéztük a Madeira szigetének első moziját, amelyet a 1933-ban António Marques Teixeira építette és 1934 július 15-én nyitották meg a kapuit a nagyközönség előtt, a moziterem 300 fő befogadására volt alkalmas. A moziban nem csak filmeket játszottak, hanem „találkozóhelykén” is funkcionált, ahol bulikat és nagy társasági összejöveteleket tartottak.
Az utcai festmények megtekintését követően a városon keresztül a Ponta do Sol móló irányába sétáltunk, közben megcsodáltuk a kis lépcsőkkel teli, virágokkal tarkított utcácskákat. Érdekes volt könyvekkel teli telefonfülkére hasonlító szekrény, talán egykor valóban telefonfülkeként funkcionált, valamint az utunkat egy szép, de gyanakvó cica is kísérte.
A Ponta do Sol móló 1848 és 1850 között, épült, és a Ponta do Sol városi tanács építette, Tibério August Blanc mérnök tervei alapján. Bazaltkőből készült egy érdekes boltívvel, amely építészetileg nagyon egyedi, és igen jól megtervezett. Jelenleg a tetején egy étterem és egy kis bár üzemel csodálatos kilátással a Ponta do Sol strandra. A mólón érdemes lesétálni a lépcső aljáig és hallgatni az óceán hangját, a hullámok verődésének egyenletes ritmusa egyszerre megnyugtató és figyelemfelkeltő.
Következő városka amit meglátogattunk Ribeira Brava volt, ami az egyik legelső település volt a szigeten, kis temploma és belvárosa mellett az is sok érdekességet tartogat számunkra. Névadója, Vad patak valójában egy igen kis patak ami békésen csordogál a városon keresztül de nagy esőzések után igen szeszélyes tud lenni. Linda el is mesélt egy történetet, a rossz kanyarba épített tűzoltósági épületről amin aztán egy heves esőzést követően az addig szelíd kis patak, végigrobogott.
Kulturális állomásunk a város északi részén található Etnográfiai Múzeum volt, amelyet egy régi nemesi udvarházban rendeztek be. Az állandó kiállítási területeket témakörök szerint lehet megnézni, halászat, mezőgazdaság, szőlő és bor, gabona termesztés, feldolgozás, szövés, varrás, csipkeverés, közlekedés mint a tobogán, valamint a régi házak, szobák bemutatása, ezen kívül láthatók itt régi kézműves alkotások, lakberendezési tárgyak is. A hajók mögötti teremben egy hölgy hagyományos, lábbal hajtotta szövőgépen egy szép színes szőnyeget készített, miután hosszasan figyeltem, megállapítottam, hogy egy szép hosszú darab elkészítése igen időigényes feladat és igen nagy figyelem kell hozzá.
Az egyik bemutatóteremben megcsodálhatunk egy régi hagyományos kis vegyesboltot is, polcokkal, mérleggel, kávégéppel, ennek én nagyon megörültem mert a gyermekkoromat idézte, nagyszüleim kis falujában még vásároltam hasonló kis szatócsboltban.
A múzeumot magunk után hagyva Camara de Lobos városába utaztunk, amelyegy kedves, színes kis halászfalu, ami Funchaltól mindössze 5 kilométerre épült. A neve tükörfordításban a farkasok szobáját jelenti, ami igen meglepő, hiszen Madeirán néhány madárfajt és a hüllőket leszámítva nem nagyon él gerinces élőlény, ám hamar kiderült, hogy a farkasok itt a fókákat jelentik, mert a legenda szerint amikor a felfedezők megérkeztek erre a kiváló halászati adottsággal rendelkező partvidékre, tengeri fakasokat, azaz fókákat találtak ebben a nyugodt kis öbölben. Egy ideig békében éltek egymás mellett a halászok és a fókák, de mindannyian ugyan azt szerették volna, a halakat kifogni. Ám ebben a tevékenységben a fókák sokkal ügyesebbek voltak mint az emberek, és egy felnőtt fóka naponta 4-5 kiló halat megeszik. Ezt a halászok nem igazán nézték jó szemmel így elkezdték levadászni az állatokat, sajnos ebben viszont az emberek igen ügyesek voltak. Amikor végre védetté nyilvánították a fókákat, addigra már alig maradt pár példány, amelyek ekkorra már el is költöztek a Szent Lőrinc-félsziget végétől mintegy 21 km-rel dél-délkeletre található Desertas-szigetekre. A szigetcsoport jelenleg is lakatlan, letelepedésre nem is alkalmas, mert nincs folyóvíz és a növényzet rendkívül gyér. 1990 május 23-án a három szigetet, mint a Földközi-tengeri barátfóka legfontosabb élőhelyét, különlegesen védett területté nyilvánították, a sziget csak külön engedéllyel látogatható, és azóta a fókák száma is lényegesen növekedésnek indult.
Ponta do Sol városát elhagyva Câmara de Lobos felé utaztunk, ez a város volt az a hely, amelyet João Gonçalves Zarco – a szigetet felfedező tengerész hozott létre és itt élt 1420 és 1424 között. A halászok ezen vidéken főleg a fekete abroncshalat fogják, és még most is hagyományos kis színesre festett csónakokkal járják a vizeket, amelyeket a munkájuk végeztével a partra vontatnak, hogy védjék a hatalmas hullámoktól. Ezek a csónakok ékesítik a kis öblöt, amit minden ide látogató megcsodál és lefényképez.
1950 januárjában maga Winston Churchill volt brit miniszterelnök is a szigetre látogatott, és annyira megtetszett Neki a látvány, hogy ebben a barátságos öbölben pihent és festegetett. ennek emlékét fotók és egy szobor is őrzi, amely mellé le lehet ülni egy fotó kedvéért, vagy csak megpihenni, és élvezni kilátást.
Camara de Lobos, környéke, Madeira sziget egyik legnagyobb bortermelő vidéke, ez a terület igen meleg és napos, a körülmények ideálisak a szőlő éréséhez, mert igen magas lesz a gyümölcs természetes cukortartalma. A szigeten a szőlőt, pergolásan, lugas szerűen felfuttatva termesztik ezért meglehetősen kényelmetlen a gondozása, mert a körülbelül másfél méteres lugasok alá bemászva, behajolva, guggolva kell a a fej fölött a szőlőt gondozni, szüretelni, majd a meredek domboldalon kell a gyümölcsöt felcipelni kosarakban a hátukon egészen odáig ahol már van út, ami néha több száz méter távolságot is jelenthet.
Az öblöt elhagyva kellemes sétát lehet tenni a városka girbe-gurba utcácskáin, amelyek mind ötletesen díszítettek. az egyik utcácskában hordókból készítettek a növényeknek „cserepet” amit szépen ki is dekoráltak, ettől az egész látvány vidám, színes és romantikus lett, nekem nagyon tetszett.
Az egyik utcában érdekes és roppant figyelemfelkeltő alkotásokon keresztül mutatják be, hogyan lehet újrahasznosítani a rengeteg hulladékok ezekből az ötletekből születnek évről-évre születtek használt konzervdobozokból, üvegekből dobozokból és minden más hulladékból készült alkotások. Igen érdekes és hatásos végigsétálni az utcán látni ezeket a már-már művészi alkotásokat, és felfedezni bennük az olykor igen erős üzeneteket.
Funchalba visszatérve sétáltunk a városban majd betértünk egy étterembe, mert már nagyon megéheztünk. Korai vacsoránkat természetesen a Ponchával kezdtük majd én Espetadat rendeltem, ami hagyományos madeirai étel, ami sóban pácolt marhából készülő saslik, amelyet hagyományosan babérágon, a babérfa füstjén sütik meg , de mivel a sziget babérerdői védelem alatt állnak, hivatalosan már nem használják az ágakat a sütögetéshez, ezért éttermekben gyakran másféle fa vagy fémnyárson készítik, köretként krumplit és friss salátát tálalnak.
Desszertként sült gesztenyét ettünk amit Madeirán sóban sütnek meg, a szép egészséges gesztenyéknek igen különleges ízt ad.
A nap befejező akkordjaként belefutottunk a Funchal rallyba, aminek a férjem nagyon örült, mert igen nagy rajongója az autóversenyeknek.
