Gibraltár

                              2019.03.25.

Hétfőn, Spanyol mércével mérve korán, reggel 8-kor keltünk, kávé, és szendvicskészítés után autóval indultunk Gibraltár felé. Gibraltár számomra mindig egy kisség misztikus, különc helynek számított, a magas sziklával, a szabadon kószáló majmokkal, és azzal, hogy Spanyolország déli csücskén egy morzsányi Nagy-Britannia bújik meg. Nagyon vártam már ezt a programot, sok képet megnéztem, és sok információt elolvastam. Az utazás élvezetes volt, a tenger mentén autókáztunk, keresztül varázslatos, napfényben fürdőző kis part menti városkákon, az utunkat pálmafák, színesen pompázó virágok kísérték, és nem utolsó sorban a végtelen csillogó tenger. Spanyolországban, La Línea de la Concepción városában egy hatalmas parkolóban hagytuk az autót, majd gyalogosan indultunk Anglia felé. Vidáman masíroztunk át a határon, mutogatva az igazolványainkat a határőröknek, köszöngettünk,  Buenos Días, Good Morning, amikor az egyik angol oldali határőr jó reggelt kívánt. Mióta Spanyolországba érkeztünk, ez volt az első magyar szó, ami megütötte a fülünket, de jó, Magyarok mindenhol vannak, felkiáltással vidáman, mosolygósan köszöntöttük.

Átlépve a ködös Britanniába, (tényleg köd volt) rögtön a repülőtér kifutópályáján találtuk magunkat, ahol természetesen el kellett játszanom, hogy én vagyok a repülő, és éppen leszállok, ezt a lányom meg is örökítette, jó móka volt este visszanézni. Már előzőleg megnéztük a repülési menetrendet, és vártuk a repülőt, de nem érkezett, ráadásul egy gép már izzította a motorjait, de jó ideig meg sem moccant így arra gondoltuk, hogy – mivel meglehetősen fújt a szél – az időjárás nem túl kedvező a fel- leszálláshoz.

Amint átértünk a határon, elsétáltunk néhány egyenruhás Bobby mellett, és rögtön egy piros telefonfülkébe ütköztünk, ami a kicsi lányomnak nagyon tetszett, egyből ki is próbálta, bement, pózolt, nézegette a telefont, a kagylót, próbálgatta milyen lehet így telefonálni. (21. századi mobilos gyerek) Pár sarokkal később egy királyi címerrel díszített utcai WC következett, végül elsétáltunk az utca szélén álló Királyi postaláda mellett is.

cof
Egy csipetnyi Anglia

A város főutcáján andalogva, megállapítottuk, hogy nagyon érdekes helyre érkeztünk, az utcák egyszerre tükrözték egy andalúz település és egy angol kisváros hangulatát is. Színesen csempézett, igényes, gondozott kis házak, angolkertek, boltok – teli turista csalogató termékekkel, – éttermek, kávézók csábították a látogatókat az utca két oldalán. Elég hosszú ideig tartott elérnünk Cable Car felvonóhoz, mert megálltunk minden kirakatnál, boltnál, bementünk, nézelődtük, és vásároltunk is, természetesen csokit, mi mást. A fő utca, (Main Street) végétől nem messze van a Cable Car felvonó, amely felviszi a turistákat a hegygerincen található kilátóhoz, de aki edzett, vagy vállalkozóbb szellemű egy jó órás kemény túra keretében gyalog is felsétálhat, esetleg felkocoghat. Az út mellett mindenfelé kis buszok álltak, a sofőrök hevesen kínálgatták, hogy felvisznek bennünket a kilátóba, sőt le is hoznak, de én az utazás előtt tájékozódtam, és több beszámoló is megemlítette, hogy nem érdemes a buszos megoldást választani, mert sok szép látnivalóból kimarad az ember. Így mi a Cable Car mellett döntöttünk, és pár nappal az utazásunk előtt meg is vásároltam a felfelé menetre a jegyeket. Nagylányom, aki már volt itt említette, hogy „lefelé csak gurulni kell” ezért úgy terveztük, lefelé gyalog jövünk. (utólag már bántam ezt a döntésemet, de főleg a lábaim sírtak) A felvonóhoz érve kellemes meglepetés ért Bennünket, csak egy rövidke sor kígyózott, majd az is kiderült, hogy aki már megvette a jegyet, az elsőbbséget élvez, így a jegyeink érvényesítése után pár perc múlva már a felvonó kabinjában szorongtunk.

A Cable Car felső állomásán a felvonóból kiszállva nyomban bele is botlottunk az első majmocskába, aki egy nagyon bájos volt anyuka volt, a kicsinye kapaszkodott rajta. Utazásunk előtt erről is sokat olvastam, megtudtam, hogy Gibraltál hatalmas szikláján több ezer majom él szabadon, ezt most mi is láthattuk, mert amerre néztünk mindenhol majmok játszottak, ugráltak, ételt kunyeráltak, ha valahol megcsörrent egy hátizsák, vagy zacskó, csapatostul rohantak oda, finom falatok reményében. Bár etetni nem szabad őket – ez sok helyen ki is van írva – mindenki juttat nekik pár falatot. Felmentünk a kilátóba, ahol egy kávézó csodálatos panorámával várta a vendégeket, kimentünk az étteremből és egy hatalmas teraszon találtuk magunkat, ahonnan fantasztikus kilátás nyílott az alattunk elterülő városra, öbölre, és szorosra. Körbe a terasz korlátján szintén rengeteg majmocska ücsörgött békésen, meg is tudtuk őket simogatni.

Megcsodáltuk a kilátást, ami feledhetetlen, ám a szikla tetején egy felhő ült, így a teteje, és az angol rész ködös volt, lenézve Spanyolország felé a felhő alatt pedig ragyogott a nap. Érdekes kontraszt volt, nem hiába mondják, hogy Anglia ködös, Spanyolország pedig a napsütés országa. Sajnos Afrikához a felhők és a köd miatt nem volt szerencsém, pedig Ceuta partja elég közel van Gibraltárhoz, ha jól olvastam mindössze 15 kilométerre. 

Megcsodáltuk a nemrég épített üvegpallóról is a kilátást, hova biztonsági okokból egyszerre csak 4-5 embert engednek fel, az átlátszó talaj alatt a hatalmas szakadék tátongott, a lábunk alatti mélység még nekem is félelmetesnek tűnt, a tériszonyosok utazók pedig ki is hagyták ezt a lehetőséget. Miután kinézelődtük magunkat, elkészítettük a több száz panoráma képet, elindultunk a kilátótól vezető ösvényen lefelé. 

A hangulatos úton lépten-nyomon majmocskákba botlottunk, egészen kicsi kölyköket is láttunk, akik a mamájukba kapaszkodtak. Voltak, akik nagyon vagányan viselkedtek, odajöttek hozzánk némi finomságot remélve, ha valakinél ennivalót véltek felfedezni, annak bizony a hátára is felugráltak.  Voltak turisták, aki szándékosan zacskót zörgettek, vagy ételt mutogattak, hogy a vállukra, vagy a fejükre telepedjen egy-egy majom.  Az út mentén a turistabuszokkal érkezőket a majmok azzal szórakoztatták, hogy felmásztak a jármű tetejére, benéztek az ablakon, átugráltak az egy buszról a másikra, komplett kis cirkuszi mutatványt adtak elő, mi is jót nevettünk rajtuk. Útközben sok barlangot láttunk, de nem mehettünk be, mert le voltak zárva, így csak betekintettünk, és elolvastuk, hogy hogyan miért lettek ezek a barlangok a sziklába vájva.

Az utunkat körülbelül a felénél egy nagyon látványos, de kicsit félelmetes függőhíd keresztezte, nekem nagyon tetszett, bár amikor átmentem rajta az kicsit hátborzongató volt, a híd minden lépésemnél megremegett, alattam a meredek sziklafal, a távolba nézve a végtelen tenger, ismét azt éreztem hogy mennyire kicsik vagyunk. A jó hír, hogy a tériszonyosok számára félkörbe a sziklafal mentén egy stabil utat vájtak, amin ki lehetett a hidat kerülni, de kis csapatunk tériszonyos utazója is erőt vett magán és hősiesen átkelt a hídon, kár is lett volna kihagyni ezt az élményt. A híd után még jó sokat kellett lefelé ereszkednünk, sziklás lépcsőkön, köves, kavicsos, utakon. A lányom szerint „csak le kell gurulni” nekem viszont sírtak az elgyötört lábaim, mire leértünk jó volt leülni a buszmegállóban. Visszafelé a városon keresztül busszal mentünk egészen a határig, ami nem volt túl jó választás, mert a határ előtt hatalmas dugó volt. Az autónkhoz érve szusszantuk egyet, majd elindultunk Sevilla felé, közel 200 kilométeres autóút várt még ránk.

Már teljesen sötét volt mire megérkeztünk Sevilla, Triana városrészébe, ahol a szállásunk volt lefoglalva. A szállásadónk egy kedves fiatalember megmutatta lakást, ami modern tiszta szépen berendezett, de nagyon picurkának tűnt öt ember számára, ami viszont nagyon tetszett, hogy a tetőtérben volt egy csodálatos nyitott terasz, el is határoztuk, hogy vacsora után felmegyünk majd csillagnézőbe. A vacsoránkat egy helyi kis étteremben költöttük el, ami elég szórakoztatóra sikerült. Valószínűleg kevés turista fordulhat meg ebben az igazi kis spanyol kifőzdében, ami tele volt a komótosan eszegető helyiekkel, vacsorázó családokkal, gyerekekkel – hétköznap este 10 óra volt – és kizárólag spanyol étlappal. A felszolgáló úr egy vicces segítőkész emberke, kevéske angol tudással, próbálkozott, de végül feladta, és engedte, hogy nagylányom spanyol nyelven megrendelje az ételt. Kis tálakban vagy nyolc féle tapast kértünk, valamint paellat, és pici lányomnak lasagnat. Ismét fantasztikus gasztronómiai élvezetben volt részünk, nekem a csípős szósszal megöntözött krumpli volt a kedvencem, de nagy siker aratott a paradicsomos húsgombóc és a pörkölt szerű szószos csirke is. Kislányomnak a lasagna nem nagyon tetszett, mert a tészta a hús és a szósz mellett tele volt krumplival, mert a spanyolok nagyon szeretik a krumplit, sok nemzeti ételükben megtalálható. Vacsora után sétáltunk egy kicsit a kellemesen langyos éjszakában, majd a tetőteraszon elheveredtünk belevetettük magunkat a romantikába, és bámultuk a csillagokat, már csak egy finom kis bor hiányzott.

Novák Marianna